Gröner Mária riportja

Néhány évvel ezelőtt a lányom panaszkodott a lábával kapcsolatos problémákra, amikor reggel felkelt, pontosabban, nehezen tudta egyenesen tolni a lábát.

Végül úgy sikerült neki, hogy egyik lábát a másikra tette, és nagyon lassan kiegyenesítette a térdét. Emellett nagyon sántított, és panaszkodott fájdalomra és kellemetlen feszültségre a térd hátsó részén, mintha valami lenne ott.

Eleinte nem sokat gondolkodtam rajta, mert délre, amikor hazaért az iskolából, elmúltak a tünetek. De másnap reggel, ébredés után újra előjöttek a tünetek, így végül félrevittem, és konkrétan megkérdeztem, hogy mi történt.

A New Medicine szerint ez csak motoros bénulásról, azaz a... nem szökés- vagy nem jön-Lehet s vagy Nincs több se ki, se benttudás, a lábakkal kapcsolatban. A lány azonban nem tudott mit mondani. Csak amikor láttam a konfliktus tartalmát nem szökés- in Nem folytatódik-können Amikor átfogalmaztam, valami kattant, és csak úgy ömlött belőle.

A következő történt:
A szünetben „üldözést” játszott osztálytársaival, amiben a gyerekek megalkották a saját szabályaikat, amilyeneket, ha valakit megérint, az elég volt anélkül, hogy „elkapta”.

A játék során már megérintett egy gyereket, de a ruháiba fogta, mert a lány a szabályokkal ellentétben csak futott tovább.

A dulakodás közben akaratlanul is egy 7. osztályos kisdiák körbefutójába került, aki aztán brutálisan meglökte, így a földre esett. De ez nem elég. Ez a fiú fenyegetően feléje jött, többször megrúgta, ő pedig magatehetetlenül feküdt a földön és nem tudott elfutni, vagyis már nem tudott kikerülni ebből a helyzetből.

De mit kell tenni? Az iskolában való panaszkodás vagy a fiú számonkérése valószínűleg csak rontott volna a helyzeten. Végül is gyakran látta a fiút az iskola udvarán, és most megrémült tőle.

Elmesélte, hogy azóta minden éjjel arról álmodik, hogy újra brutálisan megverte. Így minden este kiújult a konfliktusa, amelyet válság követett. Ez azt is megmagyarázta számomra, hogy miért volt mindig reggelente az egész ágyban turkálva.

Aztán egyszer megfigyeltem őt álmában, amint hevesen rúgta a lábát az éjszaka folyamán. Volt egy kicsike epilepsziás roham anélkül, hogy nedves lett volna. Reggel fájt a lába, és az akkori tünetek délre többnyire elmúltak. A konfliktus tehát függőben volt, amit az álmok rövid időn belül többször is aktiváltak.

Erre még nem találtam ki szabadalmi megoldást. Ezért azt javasoltam neki, hogy bocsásson meg a fiúnak. De ez nem volt könnyű neki. Ennek ellenére, valahányszor meglátta, csendesen így szólt magában: "Megbocsátok."

Egy nap a fiú egy falon ült az iskola udvarán. Még egyszer megkapta megbocsátott, Aztán hirtelen valami megmagyarázhatatlan okból leesett a falról anélkül, hogy bárki hozzáért volna.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik most, azóta a konfliktus most megoldódott számára.

Bár időnként visszatér a pályára, amikor vitába száll, vagy sportolás közben, de szerencsére ez nem tart sokáig, mert megtanult egyszerűen megbocsátani.

De eddig nem tudta megakadályozni, hogy ilyen helyzetekben mindig ugyanúgy reagáljon. Az óvodában már volt egy szakasz, amikor állítólag nem tudott járni, amikor felvettem, mert fájt a lába. Először azt hittem, hogy csak fáradt, és ezért nem akar futni. De a dolgok teljesen másként alakultak:

Ez idő alatt, amikor talán 3 éves lehetett, vasárnaponként több családdal és gyerekkel mentünk az erdőbe. Útközben elhaladtunk egy barlang mellett. Az egyik férfi viccelődött a nagyobb gyerekekkel, és azt mondta, hogy egy oroszlán rejtőzik a barlangban. És hogy kijelentéseit nyomatékosítsa, egy kicsit bement a barlangba, és teljes erejéből üvöltött – akár egy oroszlán.

Kislányom, aki a férjem karjaiban volt, pánikszerűen kapaszkodott belé. Az ilyen játékokkal kapcsolatos kifogásaimat a szél fújta, mert a nagyobb gyerekek nyilván jól szórakoztak velük.

Nem sokkal később azt vettem észre, hogy a lányom azóta nagyon ideges, rosszul aludt, sokat sírt, és nem eszik rendesen. Egyértelmű volt számomra, hogy ehhez az eseményhez kell kapcsolódnia. Szóval megpróbáltam beszélni a gyerekkel erről, de nem járt sikerrel. Ezért arra gondoltam, hogy beszélek azzal a baráttal, aki az oroszlánbőgést szervezte.

Így hát elmentem hozzá, és megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a változások csak az erdei séta óta következtek be, és könyörögtem, hogy segítsen nekem és a gyereknek azáltal, hogy a lányommal újra eljátsszák a helyzetet, hogy aztán meggyőzhessék magát, hogy ez nem oroszlán, de ő maga, aki ezt az ordítást kiváltotta. Kimásoltam neki a „Papa Noel” tokot az „Aranykönyvből”, és megkértem, hogy olvassa el.

De hatalmas ellenállásba ütköztem. Nemcsak hülyeségnek tartotta az egészet, hanem azt is, hogy őt akarom „hibáztatni” a lányom állapotáért. De ez egyáltalán nem rólam szólt Hiba, Mert senki nem hibás, ha más így vagy úgy reagál.

Nem változott semmi. Közben óvodába járt, és reméltem, hogy fokozatosan elfelejti ezt az eseményt. De a jelek szerint a dolgok megrekedtek, vagy folyamatosan visszatértek a pályára.

Egy nap összeszedtem minden bátorságomat, és újra elmondtam a kérésemet a barátomnak. Ezúttal legnagyobb megdöbbenésemre azonnal készen állt rá.

Összejövetelt szerveztünk a házunkban, elsötétítettük a szobát, és újrajátszottuk a jelenetet az oroszlánok ordításával. És lám, a lányom valójában megértette, ki ő "Oroszlán" és utána szidta a barátját, mert az annyira megijesztette.

Néhány nappal később békésen aludt a kiságyában, amikor eljöttem, amikor beáztatta magát (epilepsziás krízis). Akkor tudtam, hogy ennek a konfliktusnak végre vége.

De ha belegondolok, az eredeti konfliktus valószínűleg sokkal korábban kezdődött. Ugyanis amíg még ágyban voltam, a kicsim „sárga” volt (balkezes) és egyik napról a másikra elválasztották tőlem és bevitték az egyetemi klinikára. Ott minden nap vettek tőle vért – a sarkából, mint később megtudtam.

Elképzelhető lenne, hogy akkoriban ő is így reagált, mert nem tudta megúszni ezt a kínzást, még ha akkor sem vettem észre.

Ő is nagyon ragaszkodó gyerek, aki nagyon hevesen reagál a szétválásokra, például vörös szemekkel (a megoldás után), ha rövid időre "elveszített szem elől".

Nemrég először ment egy rendezvényre a sportklubjával egyedül éjszakára (azaz a barátja is ott volt). Bár rengetegszer hívott haza, nem csak élvezte, de semmi gond nem volt. Egyrészt nagyon örültem a fejlesztésnek, másrészt kicsit szomorú voltam, amikor rájöttem, hogy most már lassan beindul a csere folyamata.

Jelenleg udvariasságból hébe-hóba néhány órára vigyázok egy lányom egykorú lányára, amikor a városunkban dolgozó édesanyának intézkednie kell. A gyerek sokszor nálunk aludt éjszaka, ezért cserébe a lányom is aludjon vele egyszer, pedig a lakhelye kb 30 km-re van tőlünk. Az időközben átélt élmények után örömmel tette ezt. Szóval elvittem oda, és nagyon várta.

A két lány este főzött, vagyis salátát készítettek.
De bizonyára ezen vitatkoztak, és a lány a vita közben azt mondta a lányomnak: "Ha így vagy úgy nem teszi meg, akkor egyenesen hazamehet.”

De ez nem volt lehetséges, nem tudott csak úgy elszökni vagy hazamenni, pedig legszívesebben ezt tette volna. Persze felhívhatott volna, de nem merte.

Amikor az első este hazajött, reggel már nem tudott járni. Ebédidőre mindennek vége volt, de másnap reggel ugyanez.

Persze hamar rájöttünk az okára, de... Schiene most itt van. Továbbra is dolgozunk rajta, és úgy gondolom, hogy idővel megtanulja jobban használni ezt a sínt.

Nekem csak az a rossz, hogy nem beszélhetek erről senkivel a családomból. Senki nem tud róla semmit, és persze el kellett magyaráznom a lányomnak, hogy miért nem beszélhetünk még senkivel.

Kifogásokat kell kitalálnom, amikor fel kell mentenem a sportolás alól, vagy nem kell elküldeni sportedzésre, mert ebben a fázisban esetleg sportszerűtlennek érzi magát, és akkor azonnal beindul a következő konfliktus, ezúttal egy ún. Sportszerűtlen konfliktus elfogná.

Mindennek ellenére örülök, hogy tudok ÚJ GYÓGYSZERRŐL, mert már rég elvittem volna a lányomat orvoshoz - és ki tudja mi lett volna ennek következtében.